Cicisztori

Egy cikk (Szoptatás egy éves korfölött) megjegyeztem, hogy talán, egyszer mesélni fogok a szoptatással kapcsolatos véleményem alakulásáról, meg persze lesz sok-sok szó a szoptatásról is önmagában, aztán ahogy kutakodtam-kutakodtam, szembe jött velem egy cikk. És akkor letaglóztam. Mert persze azonnal tudtam kötni emlékek tömkelegéhez és egy számomra nagyon kedves élményhez is, mivelhogy a dúlaképzpés keretein belül részt vettem Hoppál Bori előadásán, ahol többek között szóba kerültek a cicik is. Hát persze, hogy a cicik (is) :)

És most úgy érzem, azonnal írnom kell erről, míg el nem múlik a belső pörgés, amíg még bennem van. Csak remélni tudom, hogy érdekes lesz. Bizony, cicikről fogok írni.

Eleinte szerintem egyik lány életében sem központi ez a „cicidolog”, egyszerűen nincs cici. Talán azoknak, akiket vagy akiknek a testvérét szoptatott az édesanyja, közelebbi témának számít vagy természetesebb, de számomra, akit cumisüvegből tápláltak és aki egész tizenéves koráig nem látott női mellett csupaszon, annak fura, már-már megmagyarázhatatlan misztikum övezi ezt az egészet.

Nem tudnám megmondani, mi volt a legkorábbi cicista emlékem, de arra emlékszem, hogy mindig volt bennem valami félelem, hogy például uszodában vagy „véletlenül” elő bukkan egy női mell és akkor mégis mit lehet tenni? Előre éreztem, hogy sokkolva leszek. Már akkor is egy nagyon intim, bensőséges valaminek gondoltam a nő viszonyát a saját melleihez, meglehet túlbagatellizáltam és izgultam, hogy eljön a pillanat, amikor rám is nő kettő olyan és akkor mégis mihez kezdek?

Arra emlékszem, hogy már elég sokan hordtak melltartót, amikor a sajátjaim megiperedtek és akkor elkezdtem túlméretezett pólókban és pulcsikban feszengeni és takargatni. Még élénken él bennem, hogy anyám messze nem tartotta melltartó érettnek a helyzetet, mikor én esdekelve könyörögtem, hogy nekem bizony kell valami, ami féken tartja ezeket az egyre növekvő „izéket”. Innentől még szigorúbb titoktartás övezte a ciciket, egy ideig próbáltam leplezni a meglétüket, aztán már nem lehetett tovább bújtatni: megcicisedtem. Nem fájtak kimondottan, érzékenyek voltak, de tudtam hason aludni, viszont néha furcsán bizseregtek, hát, gondoltam, biztos megmacskásodtak és elkergettem minden szürreális gondolatomat.

Aztán volt egy pillanat, amikor vége elérték a „normális” méretüket és formájukat, egész jól összehaverkodtunk. A túlérett barátnőim eddigre már egész cicikolosszusokat dédelgettek a mellkasukon, én örültem, hogy az enyémek „pont jók”. Jött egy-két fiú, de a kezdeti bizakodás ellenére, nem engedtem túl közel őket, ezek a csajok mégis az enyémek, foglalkozzon a sajátjával.

Aztán túllépik a B-s méretet, és persze pont akkor jön a nagy szerelem. Tudjátok, az amelyikért általában meg tudnánk dögleni a kamaszkorunk végén, az a bizonyos „igazi”, nyilván akkor ezt hittük. Én is, a cicik is, minden. Mintha izzó vasalótalpat nyomnának az ember képébe, amikor azt mondta a delikvens, hogy ő a kis ciciket szereti, az „animés” ciciket. Gondolhatjátok, hogy menten a föld alá süllyedtem. Jött egy „csúnya vagyok, csúnyák a melleim is, mindenem” korszak, amiből nagy ívben lendültem át a csöcsök időszakába. Melltartóhőskor: én is megvettem a legszebbeket, emlékszem, mekkora izgalom volt egy női fehérneműboltba bemenni és valami extrémebb csipkéset kiválasztani.

Végül a jelenlegi korszak, amikor a valamikori kis cicikből nem maradt semmi. Azt szoktam mondani, hogy én azért nem alszom meztelenül, mert ha befekszünk az ágyba én meg a Pasi, akkor úgy leszünk, hogy ő, én, és a csöcsök. Szeretek mély dekoltázsos felsőket felvenni, de már diszkrétebbeket, mint régebben, mert ha túl mély a kivágás, akkor hirtelen megszűnik az arcom, és a legtöbb férfi átszellemül mély cicistává. Viszont már nem érzek késztetést arra, hogy dicsekedjek velük, néha pedig kimondottan kellemetlen, amikor a nagyáruházban a takarítós bácsi kis híján belebukik arcostól a dekoltázsomba. Hát nem szégyelli magát?!

És baromi jó érzés, amikor egy feszültebb, rohanósabb nap után hazaesek és második-harmadik teendőként letépem magamról a melltartót. És bizony, néha szuper érzés itthon egy szál trikóban flangálni minden szemérmetlenség nélkül. Megkönnyebbülés. Átlényegülés. Eszméletlen harmónia és testiség. Szex pedig csakis melltartó nélkül, nem is értem a mostani filmeket: mit takargatják a didkókat az adoniszi pasik előtt?!

A legközelebbi kihívás számunka a terhesség és a szoptatás lesz. Várjuk? Félünk? Lesz-e elég tej? Mi lesz, ha lógni fognak, mint két agyonhordott zokni? Aggódunk? Nyilván. Izgulunk? Nagyon! Menni fog ez a változás? Naná. Annyi mindenen átmegy az ember teste, hogy én hiszem, a komfortzónánk túli igénybevételnek és megpróbáltatásnak is ellen tudunk állni, így felesleges előre hisztiznünk miatta.

Külön kaland a saját testképünkről alkotott véleményünk, a hozzá fűződő érzéseink, lehet éppen szeretetünk alakulása. Végszóul: harmónia a testnek és a léleknek egyaránt!  

Ajánlom a fent említett hivatkozásokat és Hoppál Bori bármilyen munkásságát, legyen az előadás, könyv, facebook oldal, mind-mind olyan szellemiséggel, energiával, erővel, szemlélettel bír, amit szerintem minden nőnek el kéne sajátítani.